Karácsony
három nemzedéken át
Még emlékszem a gyermekkorom Jézuska
várására, a nagy izgalomra, vajon megkapom-e az ajándékom, amiért annyira
áhítoztam.
Emlékeimben
gyönyörűek ezek az ünnepek, tele titkokkal, finom illatokkal, vendégekkel,
vakító fehérséggel, ereszekről lógó vastag jégcsapokkal.
A táj is ünneplőbe öltözött így karácsony
táján, hatalmas pelyhek hullottak az égből, betakarva mindent csillogó
fehérrel.
Ha égnek fordítottam
az arcom, számat kitátva, hullottak bele a hópelyhek, még most érzem a számban,
mert érdekes volt az íze, hogy milyen, már magam sem tudom, csak azt, hogy
finom.
Úgy voltam
a jégcsapokkal is, letörtem egyet és rágtam, kemény volt és hideg, de gyorsan
olvadt a számban.
Ezt csak
titokban lehetett, mert ha meglátták, akkor nagyon megszidtak érte, mégis újra,
és újra megtettem.
Édesanyám
és nagyanyám, sorba sütötték a süteményeket, tyúkot pucoltak, na és, hogy el ne
felejtkezzek róla, karácsony előtt volt a disznóvágás, ezzel kezdődött az
ünnepvárás.
Majd eljött
december huszonnegyedike, nagyon izgatottak voltunk egész délelőtt, nem vették
semmi hasznunkat, csak hátra mozdítók voltunk a három lány testvéremmel együtt.
Édesapám
már délután elment valahova titokban, így nagyapámra maradtunk, ő próbált
lefoglalni bennünket.
Lapátolta
kint az udvaron a havat és hívott bennünket hógolyózni, ennek mindig nagyon
örültünk, mert papa nem hógolyókat készített, hanem lapáttal szórta ránk a
havat.
Mindig a
szájába lógott a pipa, mi pedig azt próbáltuk eltalálni.
És ha sikerült, akkor volt nevetés, mert a
forró pipa eltűnt a méteres hóban.
Délután
megérkeztek az unokatestvérek is, süteményt kóstolni, na, meg egy kicsit
játszani.
Majd
nemsokára jött keresztanyám is, azzal a hírrel, hogy már hozzájuk megjött a
Jézuska.
Persze,
mindegyen futottunk át hozzájuk, megnézni a karácsonyfát és az ajándékokat,
kicsit játszottunk az új játékokkal, de aztán indultunk haza, nehogy
lemaradjunk a Jézuska érkezéséről.
Sajnos a Jézuskával
nem találkoztunk, de a karácsonyfánk ott állt a maga pompájában.
Szüleim,
nagyszüleim, várakozással telve nézték a boldogságunkat, izgalomtól kipirult
arcunkat.
Azóta is
minden évben eszembe jut az a jó érzés, ami akkor eltöltött.
Aztán
felnőttem, férjhez mentem, és megszülettek a gyermekeim, két fiú és egy lány.
Jöttek az
ünnepek, jött a karácsony, és én újra átéltem gyermekkorom minden örömét,
várakozását.
De most már
az ő szemükben láttam a múltamat, az ő arcuk hozta az ünnep ragyogását.
Nálunk a
karácsony a legszentebb ünnep, nem veszített a varázsából még akkor sem, mikor
felnőttek a gyermekeim.
Ugyanúgy
készültem, sütöttem főztem, és, ha megemlítettem, hogy az idén nem főzök olyan
sokat, akkor
egyöntetűen kiáltották:
- Tudjuk, csak egy hadseregnek… Ez szállóige
lett nálunk.
Most már ők is felnőtt emberek
lettek, a két fiamtól külön élek, már nem tudunk minden karácsonyt együtt
tölteni.
Unokám csak egy van, a lányom kisfia,
most két és fél éves, bearanyozza minden egyes napomat.
A tavalyi karácsonyt még nem nagyon
értette, igaz, a karácsonyfára rácsodálkozott, de aztán meglátta a dömpert,
onnét csak az érdekelte.
De az idei, az már más lesz, hisz
értelmes, okos, egész nap csacsog, puszilgat, és százszor elmondja:
- Maji, én, úgy szeretlek… (pösze a szentem)
Még egy hónap van karácsonyig, de én
már most elterveztem mindent.
Már meg van a menü, mindenkinek lesz
benne kedvence, ugyan úgy, mint régen, de ez most még is más.
Együtt lesz az egész család, sőt,
négy fővel gyarapodtunk is, most már tényleg egy hadseregnek főzök.
Mindegyikünk boldog várakozással készülődik.
Ez az ünnep nekünk, Jézus születését,
a szeretetet, a család együvé tartozását jelenti.
Majd, amikor szent este felgyulladnak
a kis színes égők a fán, és ezer szikrát szórnak a csillagszórók, tudom, hogy
újra fogom élni a boldog várakozást, a csodát.
Kis unokám gyönyörű, ámuló szemei és
arca fogja, visszatükrözi azt nekem.
Talán ezen a karácsonyon nem is lesz havazás, én akkor is érezni fogom
az arcomon, a lágy hópelyhek hűvös simogatását, és azoknak ízét.
Sándor Kinga
