2014. november 26., szerda



Karácsony három nemzedéken át

Még emlékszem a gyermekkorom Jézuska várására, a nagy izgalomra, vajon megkapom-e az ajándékom, amiért annyira áhítoztam.
Emlékeimben gyönyörűek ezek az ünnepek, tele titkokkal, finom illatokkal, vendégekkel, vakító fehérséggel, ereszekről lógó vastag jégcsapokkal.
 A táj is ünneplőbe öltözött így karácsony táján, hatalmas pelyhek hullottak az égből, betakarva mindent csillogó fehérrel.
Ha égnek fordítottam az arcom, számat kitátva, hullottak bele a hópelyhek, még most érzem a számban, mert érdekes volt az íze, hogy milyen, már magam sem tudom, csak azt, hogy finom.
Úgy voltam a jégcsapokkal is, letörtem egyet és rágtam, kemény volt és hideg, de gyorsan olvadt a számban.
Ezt csak titokban lehetett, mert ha meglátták, akkor nagyon megszidtak érte, mégis újra, és újra megtettem.
Édesanyám és nagyanyám, sorba sütötték a süteményeket, tyúkot pucoltak, na és, hogy el ne felejtkezzek róla, karácsony előtt volt a disznóvágás, ezzel kezdődött az ünnepvárás.
Majd eljött december huszonnegyedike, nagyon izgatottak voltunk egész délelőtt, nem vették semmi hasznunkat, csak hátra mozdítók voltunk a három lány testvéremmel együtt.
Édesapám már délután elment valahova titokban, így nagyapámra maradtunk, ő próbált lefoglalni bennünket.
Lapátolta kint az udvaron a havat és hívott bennünket hógolyózni, ennek mindig nagyon örültünk, mert papa nem hógolyókat készített, hanem lapáttal szórta ránk a havat.
Mindig a szájába lógott a pipa, mi pedig azt próbáltuk eltalálni.
 És ha sikerült, akkor volt nevetés, mert a forró pipa eltűnt a méteres hóban.

Délután megérkeztek az unokatestvérek is, süteményt kóstolni, na, meg egy kicsit játszani.
Majd nemsokára jött keresztanyám is, azzal a hírrel, hogy már hozzájuk megjött a Jézuska.
Persze, mindegyen futottunk át hozzájuk, megnézni a karácsonyfát és az ajándékokat, kicsit játszottunk az új játékokkal, de aztán indultunk haza, nehogy lemaradjunk a Jézuska érkezéséről.

Sajnos a Jézuskával nem találkoztunk, de a karácsonyfánk ott állt a maga pompájában.
Szüleim, nagyszüleim, várakozással telve nézték a boldogságunkat, izgalomtól kipirult arcunkat.
Azóta is minden évben eszembe jut az a jó érzés, ami akkor eltöltött.

Aztán felnőttem, férjhez mentem, és megszülettek a gyermekeim, két fiú és egy lány.
Jöttek az ünnepek, jött a karácsony, és én újra átéltem gyermekkorom minden örömét, várakozását.
De most már az ő szemükben láttam a múltamat, az ő arcuk hozta az ünnep ragyogását.
Nálunk a karácsony a legszentebb ünnep, nem veszített a varázsából még akkor sem, mikor felnőttek a gyermekeim.
Ugyanúgy készültem, sütöttem főztem, és, ha megemlítettem, hogy az idén nem főzök olyan sokat, akkor
egyöntetűen kiáltották:
 - Tudjuk, csak egy hadseregnek… Ez szállóige lett nálunk.
Most már ők is felnőtt emberek lettek, a két fiamtól külön élek, már nem tudunk minden karácsonyt együtt tölteni.
Unokám csak egy van, a lányom kisfia, most két és fél éves, bearanyozza minden egyes napomat.
A tavalyi karácsonyt még nem nagyon értette, igaz, a karácsonyfára rácsodálkozott, de aztán meglátta a dömpert, onnét csak az érdekelte.
De az idei, az már más lesz, hisz értelmes, okos, egész nap csacsog, puszilgat, és százszor elmondja:
  - Maji, én, úgy szeretlek… (pösze a szentem)
Még egy hónap van karácsonyig, de én már most elterveztem mindent.
Már meg van a menü, mindenkinek lesz benne kedvence, ugyan úgy, mint régen, de ez most még is más.
Együtt lesz az egész család, sőt, négy fővel gyarapodtunk is, most már tényleg egy hadseregnek főzök.
Mindegyikünk boldog várakozással készülődik.
Ez az ünnep nekünk, Jézus születését, a szeretetet, a család együvé tartozását jelenti.
Majd, amikor szent este felgyulladnak a kis színes égők a fán, és ezer szikrát szórnak a csillagszórók, tudom, hogy újra fogom élni a boldog várakozást, a csodát.
Kis unokám gyönyörű, ámuló szemei és arca fogja, visszatükrözi azt nekem.

       Talán ezen a karácsonyon nem is lesz havazás, én akkor is érezni fogom az arcomon, a lágy hópelyhek hűvös simogatását, és azoknak ízét.


Sándor Kinga



















ENGEDD EL KEZEMET

Engedd el kezemet, szólít az Úr engemet!
Húzd el a függönyt a napsugár elől, mely
Melegít, fénnyel megtölt itt legbelül.
Nem tudom, milyen hosszú lesz az út,
Nem tudom, hogy lelkem majd hova jut.

Elfáradtam, lelkem, testem meggyötört,
A földi élet nékem teher, nem gyönyör.
Utolsó sóhajom legyen, bocsánatkérésem,
Mosolyodból látom, megbocsájtasz nékem.
Szólít az Úr, kérlek, engedj el engemet!

Itt a földön már meggyóntam minden vétkem,
De az úr színe előtt is megteszem, ígérem!
Nem a haláltól félek, hisz az el nem kerül,
Hogy magadra maradsz, az fáj itt legbelül.
Az Úr szólít, kérlek, engedj el engemet!

Engedd el kezemet, szólít az úr engemet!
Ne tarts itt, hív az úr, mennem kell végleg,
Végtelennek tűnik utam, míg az égbe érek,
De Te, most, csak mosolyogj, kérve, kérlek!
Szólít az Úr! Mehetek, elengedték kezemet!

Sándor Kinga

2014. október 24., péntek

MEGVÁSÁROLVA
Aljasul, -e büszke népet sárba nyomva,
Ők, kik csapódnak hol hátra, hol jobbra.
Hol elindulnak balra, de soha sem előre.
Lelküket levetették és az most már pőre

Csak azt nézik, nekik miből, mennyi jutna,
Lesz-e őrült dühöngésüknek, bármi jussa.
Ütnek ököllel, szóval, mély sebeket vágva,
Gyermekek naiv, ártatlan lelkén átgázolva.

Aztán most bosszúért kiált ő, az alávaló,
Dühöngj te élhetetlen, aljas hazaáruló.
Elárul mindenkit, anyát, testvért, hazát,
Bomlott elmével, pénzért kiabál a galád.

Utcákon, tereken, őrjöngve randalíroz,
Toporzékolva, habzó szájjal ordít, átkoz.
Maga sem tudja, mert nem éri fel ésszel,
Hogy ingatag, lelkét megvették pénzel.

Nem tudja, hogy szemétre koncnak dobják
Testét, lelkét, életét tapossák, szipolyozzák
Azok, kik eddig pénzzel tömték zsebét.
Hiába tartja majd újra, mocskos kezét.

Sándor Kinga